Néhány éve tervezgetek egy fotósorozatot, ami idős emberekről szól, ám a Covid megnehezítette a dolgom. A sorozat lényege, hogy egy idős ember portréja mellé társul egy üzenet is, izgalmasabbá téve ezzel a dolgot.
Szeretek régi történeteket hallgatni, rácsodálkozni, miket produkál az élet, hogyan fordulnak sorsok jóra, vagy épp kevésbé jóra.
Egy órát töltöttem a hamarosan 90 éves Nelly néninél, hallgattam, ahogy mesélt nagy -azt hiszem örök- szerelemről, ami sosem teljesedhetett be. Régi udvarlási szokásokról, első csókról, ami hónapokig váratott magára. Barátságról, ami hihetetlen módon végigkíséri az életét lassan 80 éve. Hallgattam, ahogy az emlékkönyvéből olvassa az idézeteket, üzeneteket és láttam azt a kontrasztot, szakadékot ami elválasztja az 1940-es éveket a mától.
Amikor elmondtam Nelly néninek, hogy szeretném, ha küldene egy üzenetet azoknak, akik megnézik a fotóját, akkor ő azonnal, gondolkodás nélkül belekezdett abba a Móricz Zsigmond idézetbe, amit az emlékkönyvébe írt egy számára fontos személy még gyerekkorában, és amit a legfontosabbnak tart azóta is.
Megengedte, hogy felvegyem, így pontosan úgy kapjátok meg az üzenetét, ahogy ő azt küldte nektek.
Fogadjátok szeretettel!
És egy kis kiegészítés a fotózásról, amolyan “werk”, ha még van kedvetek olvasni Nelly néni sztorijáról:
Sosem találkoztam Nelly nénivel a fotózás előtt. Egy levelet írtam, amit szétosztottak különböző városok nyugdíjas otthonaiban, egyházi csoportjaiban, így számomra visszakövethetetlen, kihez milyen úton, kiken keresztül jutott el az információ a tervemről. Nelly néni telefonszámát egy régi ismerősömtől kaptam, akihez számomra ismeretlen emberen keresztül érkezett.
Amikor először felhívtam Nelly nénit, ő nem emlékezett rá, hogy tudna erről a fotózásról, bevallotta, hogy ami több hónapja történt, arra nem igazán, vagy nehezen emlékszik. Gyanakodva tudakolta, honnan tudom a nevét és a telefonszámát, de nem tudtam erről pontos infót adni neki. Ennek ellenére kérte, hogy pár nap múlva hívjam vissza, így is tettem. Ekkor megbeszéltük a konkrét időpontot, én pedig boldogan készülődtem…
Izgultam nagyon a fotózás előtt, mint mindig. Nyílt az ajtó, de idős hölgy helyett megtermett embereket láttam a szűk lakásban toporogni, amitől nagyon meglepődtem. Gondoltam biztosan a fiai, akik biztonsági okokból meg akarnak győződni arról, hogy nem rossz szándékkal érkeztem.
Ehelyett rendőrségi igazolványokat dugtak az orrom alá, és egyből kaptam rögtön számos kérdést, ki vagyok, miért jöttem és honnan, igazoljam magam, stb…
Bevallom megijedtem, mert azt hittem valami bűnözővel tévesztettek össze. A szemem előtt már a fogda lebegett és az órákig tartó magyarázkodás egy kihallgatószobában.
Végülis szerencsére sikerült tisztáznunk a helyzetet.
Kiderült, hogy Nelly nénit a hívásom előtt 2 héttel kirabolták, mindenét elvitték, pénzt, ékszereket, ám szerencsére őt nem bántották.
Ezért Nelly néni ügyes volt és éber, a telefonom után egyből a rendőrséget hívta, akik kieszelték ezt a cselt és a kis konyhában várták a fotósnak álcázott rabló érkezését – engem.
Aki ismer, tudja, hogy már-már törvényszerűen velem így kell ezeknek történnie. Sosem az egyszerű lapokat kapom, mindig van valami csavar, amit az élet a dolgaimba csempész, de így jó, így szeretem, enélkül már unalmasnak tartanám az életet.
Nem mentem haza képek nélkül. 🙂
Ha ismertek olyan idős párt, vagy egyedülállót, aki szívesen résztvenne hasonló fotózásban, akkor kérlek mindenképp szóljatok!
